Szelleminek látszó fizikai munkák

Azt hisszük már az általános iskola, de legkésőbb az érettségi után végleg eldőlt melyik típusú pályán is fogunk dolgozni. A tanulók egy része halad a diploma felé, a többiek pedig valamilyen szakma irányába. Aztán a valóság gyakran egészen más. A jobb szakemberek idővel kiváló mesteremberekké válhatnak, akiknek később megköszönhetjük, ha itthon próbálnak boldogulni. Lenyűgöz, amiket egy asztalos alkot, vagy mikor egy festő szinte újjá teremti a rá bízott teret. Amit a mester tesz, az milyen munka szellemi vagy fizikai? Talán mindegy is, a lényeg, hogy nagyon értékes és gyakran ő maga is jól tudja benne érezni magát.

bored-at-computer

Ezzel szemben hány elvileg szellemi munkát végző dolgozik gondolkodást nem igénylő munkakörökben? Ez gyakran kényszerűség és nincs lehetőség válogatni, de szeretni nehéz. Ha egy munkából hiányzik annak az embernek a személyisége, aki végzi, ha nem kell hozzá semmit hozzátennie, átgondolnia, akkor az fizikai munka, mert csak az izmai dolgoznak, az agya alig. Mindez persze még akkor is igaz, ha asztal mellett ülve püfölünk egy számítógépet. Adatrögzítők, telefonos operátorok, régóta hibátlanul működő rendszerek karbantartói, és még sokáig lehetne sorolni milyen munkák tartoznak ide. Nem szabadna túlképzetten hosszú időt ilyesmivel tölteni, mert nagyon lehangoló. Nem szabadna beleragadni ilyenbe, mert embertelen.

Azért írok erről, mert a szoftveresek eddig is már számos szelleminek látszó fizikai munkakört tudtak színesíteni és nem csupán felszámolni. Ami monoton, az egyben automatizálható. Ha ezt megtesszük, akkor marad idő gondolkodni. A könyvelő nem számlákat fog keresgélni és rögzítgetni, hanem többet képzi magát és segít jól gazdálkodni. Az operátor érdemben figyeli mikor, milyen megkeresések érkeznek, ezzel is segíti mérni egy cég lépéseire adott válaszreakciókat. Az ügyfélszolgálatos ráér megoldani az ügyfél baját és nagyban segítheti, hogy valóság legyen a gyakran csak frázisként használt elégedettség. Ne higgyük, hogy nem lesz munkája azoknak, akik monoton feladatait szoftverekre bízzuk. Az a kor, amibe most megyünk bele, amikor a közvetlen elérési utak bárkit bárkivel összekötnek és az egyéni vélemények nagyon gyorsan elérnek bárhová, nagyon sok új munkakört fog szülni. Tapasztaljuk majd, hogy a cégek egyre több embert foglalkoztatnak ügyfélkapcsolat oldalon, mert elfordulnak attól, aki nem reagál, időben, vagy nem törődik a megkeresésekkel. Közben pedig egyre könnyebben bele lehet fogni bármi újba, mert a gyors elérési utak mindenki számára igénybe vehetők. Csak az a biztos, hogy szellemileg rendkívül igénybe fog venni mindenkit, aki ezeket az új utakat tapossa. Ami a legmeglepőbb, hogy új eszközök vannak, lesznek, de a használatukhoz régi hozzáállást kell elővenni: személyeset, megbízhatót, kitartót. Pont, mint nagyapáink korában, de erről majd legközelebb…

A kardiológustól a félmaratonig

Azt hittem jó kondiban vagyok. Nem voltam nagy sportoló, de azt hittem a sok kerékpározás, túrázás elég ahhoz, hogy mondjuk pár év kihagyás után fussak egy szigetkört. Ez tavaly április elején volt. Az akkor 11 éves fiam is velem tartott. Hamar gondjaim lettek a levegővel, pontosabban a hiányával. Hatalmas küzdelem volt körbeérni és külön nehezítette, hogy míg én a métereket számoltam vissza, a kisfiam pár galambot is megkergetett, ha már ott voltak… Lerogytam egy padra és próbáltam összeszedni magam. Volt rajtam pulzusmérő, ami 176-os átlagpulzust mért. Az rengeteg, de akkor még nem tudtam mennyire. Az volt az érzésem, hogy a kor, az alakuló túlsúly és talán a stressz kikezdett már annyira, hogy már óvatosan kell bánnom a fizikai terheléssel. Elszomorodtam, de azért tudni akartam mi újság, ezért körbeérdeklődtem mi ilyenkor a teendő és bejelentkeztem egy terheléses EKG-ra. Kiderült mi a baj. Egészséges vagyok, de nincs meg a kellő alap-állóképességem a futáshoz. Az is elhangzott mit kell tennem. Lassan, pontosabban alacsony pulzussal futni rendszeresen. Azt mondták hónapokig tart mire érdemi változás lesz. Értenek hozzá és ez nálam is bebizonyosodott. Innentől megnyílt előttem egy hosszú út, amin azóta is nagyon jó haladni. A pulzus, mint a legfontosabb testi jel lett a barátom a futásban. A kardiológus kimérte a csúcspulzusomat és attól lefelé 10%-os tartományokban vannak az egyéni pulzuszónák. Aki alapoz, annak elég az a tempó és távolság, ami a pulzusát 70% körül tartja a csúcspulzusához képest.  Ez a fajta futás lassú, de jó. Az ember nem kapkodja a levegőt és mikor elkap egy jó ritmust, akkor úgy érzi ki tudna futni a világból. A lassú azt jelenti, hogy akár 7-8 perc is kellhet egy kilométer megtételéhez. Igazi kocogás. Ilyenkor azt sem árt tudni, hogy egy félmaraton szintidejéhez, pontosabban ahhoz, hogy ne vegye fel a futót a záróbusz átlag 6 perc 20 másodperc kell legyen a tempó. Ez akkor ilyen távon számomra tudományos fantasztikum volt. Azért csak futottam hetente egyszer, kétszer és mellette maradt valamennyi bicikli és úszás. A lassú futás alatt hozzá kellett szokni, hogy ez semmiképp sem verseny és egyáltalán ne zavarjon, hogy ha akár a nagyapám vagy a nagyanyám is lehetne, aki épp elrobog mellettem. Fél év és 30-40 futás után ezzel a módszerrel szép lassan nőtt a tempó és a távolság. Már ment két, három szigetkör is, az átlagos tempóm pedig 7 perc alatt maradt kilométerenként. A jó az volt, hogy maga a futás így nem volt túl megerőltető. Fokozatosan szokott hozzá a szervezetem és akár egy óra is elég volt ahhoz, hogy sikerüljön mentálisan is felfrissülni. Kollégám, barátom, egyben Ironman mentorom lassan kezdett javasolni magasabb pulzussal járó edzéseket is. Idén már heti két futás volt. Egy változó intenzitású kb. 10 kilométer és egy hosszabb, 15-17 km fokozatosan emelkedő tempóval.

heart csíkNyár elején neveztem az első félmaraton versenyemre, szeptember 13-ra. Akkor még nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog, csak azt tudtam, hogy kell ez a cél, hogy tovább tudjak fejlődni. Kezdtek szaporodni a 6 perc körüli és az az alatti kilométerek, majd augusztusban próbaképp futottam 4 szigetkört, ami kicsit több is, mint a félmaraton. Az átlag időm 6 perc 33 másodperc volt kilométerenként és az átlagpulzusom 145. 30-cal kevesebb, mint ahonnan elindultam úgy, hogy gyorsabban futottam, mint akkor. Ekkor már tudtam, hogy szeptember 13-a ünnep lesz. Végre ott voltam a sokszor elképzelt tízezres tömegben. Minden percét élveztem. 16 zenekar az út mentén, szurkolók és futótársak végtelen hosszú kígyója. Kicsivel több, mint két óra kellett, hogy beérjek, 6 perc alatt volt az átlag tempó. A terheléses EKG óta másfél év telt el. Nagyon jó másfél év. Folyatni fogom a futást, ki tudja még meddig tudok eljutni. Nem a határaim érdekelnek, hanem hogy maradjon meg a jó kondim. Mikor az Andrássy úton futottam a félmaraton mezőnyével, megszólított egy idősebb futó úr egy nálánál még idősebbet: „Te hány éves vagy?”. „Én 80” válaszolta. „Én csak 72, és innentől Neked szurkolok!”. Ezzel lehagyott minket és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha egy ilyen beszélgetésnek majd egyszer a részese lehetnék.

Na és hogy hogyan kerül ez a téma a vezetői blogba? Egyszerűen azért, mert a vezető munkája sem rövid sprintekből és köztük hosszas pihenőkből áll. A vezetői munka az maga a maraton…