Az alapvető befektetési lehetőségek (az egyik gyöngyszem Warren Buffet levelei közül)

Érdemes ezt akkor olvasni, ha van rá 10 nyugodt perc. Lényegtelen mikor íródott. A józan befektetői gondolkodás örök érvényű ismérvei:

Az alapvető befektetési lehetőségek, köztük az, amelyiket mi leginkább előnyben részesítünk (Warren Buffet és Charlie Munger)

Részlet Warren Buffet Berkshire Hathaway részvényesekhez 2012. február 25-én írt leveléből.

Forrás: http://www.berkshirehathaway.com/letters/2011ltr.pdf

Fordította: Scharek Viktor, nyelvi lektor: Scharek Edit

Ha azt a szót halljuk, hogy befektetés, gyakran egy olyan folyamatra gondolunk, amelynek során a pénzünket odaadjuk valakinek, és cserébe azt várjuk el, hogy kis idő elteltével többet kapjunk vissza. A Berkshirenál ennél jóval magasabbak az elvárásaink. Itt azt hívjuk befektetésnek, melynek során vásárlóerőt juttatunk valakinek azzal a határozott várakozással, hogy a jövőben – az adókat is figyelembe véve – több vásárlóerőt kapunk vissza. Tömörebben úgy is mondhatnánk, hogy egy későbbi nagyobb fogyasztás reményében lemondunk a mostani fogyasztásról.

Ebből a megállapításból egy fontos következtetést vonhatunk le: a befektetés kockázatát nem a béta segítségével mérhetjük meg (a bétát a Wall Street-en használják a szórás meghatározására, és gyakran ezzel teszik mérhetővé a kockázatot), hanem azzal a valószínűséggel – az értelmes valószínűséggel –, hogy a befektetés mekkora vásárlóerő veszteséget okoz a tulajdonosának a folyamat teljes időtartamát tekintve. Az eszközök ára nagymértékben emelkedhet és eshet anélkül, hogy ez már kockázatossá válna, természetesen mindaddig, amíg magasabb vásárlóerőt képes nyújtani a számunkra releváns futamidő alatt. Azt is láthatjuk, hogy olyan eszköz is jelenthet kockázatot, amelynek nem változik az ára.

A befektetési lehetőségek igen sokfélék lehetnek. Három nagy csoportot különböztetünk meg, amelyeknek érdemes megismerni a jellemzőit is.

  • A pénzpiaci alapok, kötvények, jelzáloglevelek, bankbetétek és egyéb eszközök olyan befektetések, melyek egy adott pénznemben kerülnek meghatározásra. A legtöbb ilyen pénzben kifejezett befektetésről azt gondolhatnánk, hogy „biztonságosak”. A valóság ezzel ellentétben az, hogy ezek a legveszélyesebb befektetések. A bétájuk lehet akár nulla is, de a kockázatuk óriási.Az elmúlt században ezek az eszközök számos országban nagyon sok befektetető vásárlóerejét rombolták le, még akkor is, ha a tulajdonosok időben megkapták a várt hozamaikat, osztalékaikat. Az említett kockázat ráadásul mindig fennáll majd, hiszen a pénz értékét végső soron a kormányok határozzák meg, de bizonyos erők rendszeresen olyan intézkedések irányába terelik őket, amely inflációt gerjeszt. Időnként az intézkedések felett már képtelenek uralkodni;
    még az Egyesült Államokban is, ahol nagyon nagy az erős pénz iránti igény. A dollár értékének esése megdöbbentő, a Berkshire vezetésének 1965-ös átvétele óta 86%-os. Nem kevesebb, mint hét dollárba kerül ma megvenni azt, amire annak idején egyet is elég volt költeni. Ebből következik, hogy egy adómentes kötvénynek éves 4,3%-os hozamot kellett volna biztosítani a teljes időszak alatt pusztán azért, hogy a pénzünk megőrizze a vásárlóerejét. Saját magát csapta volna be mindenki, aki ezt a befektetést jövedelmezőnek könyvelte volna el.Olyan adófizető befektetők számára, mint Ön vagy én, a helyzet még rosszabb. Ez alatt a 47 év alatt, az amerikai államkötvények éves hozama 5,7% volt. Ez elég jónak tűnik, de ha az egyéni befektető átlagosan 25%-os jövedelemadó fizetésére kötelezett, akkor ez az 5,7%-os bevétel valójában nullával egyenlő valós hozamot jelent. A befektető számára látható jövedelemadó 1,4% mértékben csökkentette a meghirdetett hozamot, miközben a láthatatlan inflációs adó elvitte a maradék 4,3%-ot is. Érdemes megjegyezni, hogy a rejtett inflációs „adó” több mint a háromszorosa volt a befektető által ismert és tényleges veszteségnek tartott jövedelemadónál. „Az Istenben hiszünk” jelmondat van a pénzünkre nyomtatva, de azok, melyek a kormányzati nyomdagépet irányítják, nagyon is emberi kezek.A magas kamatok a pénz alapú belefektetések esetén természetesen kompenzálják a vásárlókat az infláció kockázatáért – ezt a feladatukat a kamatok remekül el is látták a 80-as évek elején. Mindazonáltal a jelenlegi kamatok közelébe érnek annak, hogy ellensúlyozzák a vásárlóerő csökkenés befektetők által számon tartott kockázatát. Jelenleg tehát a kötvényeket vásárlói figyelmeztetéssel kellene árusítani.A mai viszonyok között tehát emiatt nem kedvelem a pénzalapú befektetéseket. Ennek ellenére a Berkshire jelentős mennyiségű ilyen eszközt birtokol, főleg azonban rövidtávúakat. A Berkhire-nál a likviditás a legfontosabb szempont, amelyből nem is engedünk, még annak árán sem, ha le kell mondanunk az éppen elérhető legjobb hozamokról. Annak érdekében, hogy ennek az elvárásnak megfeleljünk, elsősorban amerikai államkötvényeket tartunk, ez az egyetlen olyan befektetési lehetőség, mely a legkaotikusabb gazdasági körülmények között is pénzzé tehető. A működésünkhöz szükséges likviditás szintje 20 milliárd dollár, de 10 milliárd az abszolút minimum.

    Azon felül, amiket a likviditás és a szabályozók miatt tartanunk kell, pénzalapú értékpapírokat csak akkor vásárolunk, ha rendkívüli nyereséggel kecsegtetnek – vagy azért, mert egy bizonyos követelés rosszul árazott, amely akkor fordul elő, amikor időről-időre összeomlik egy bóvli kötvény, vagy pedig azért, mert a hozamok olyan szintre emelkedtek, hogy jelentős nyereséget lehet realizálni a magas minősítésű kötvényeken, amikor a hozamok visszaesnek. Annak ellenére, hogy az elmúlt időszakban mindkét lehetőséggel éltünk  – és talán a jövőben is élünk majd vele –, most 180-os fordulatot véve eltávolodtunk ezektől az ügyletektől. Ma már igaz a „Wall Street”-i Shelby Cullom Davis túlzásnak tűnő mondata, miszerint: „A kötvényeket kockázatmentes hozamaikért népszerűsítik, miközben a mai árakon hozammentes kockázatokat kínálnak.”

  • A befektetések másik nagy kategóriájába azok az eszközök tartoznak, melyek soha sem fognak termelni semmit, de a befektető megvásárolja, mert azt reméli – miközben ő is jól tudja, hogy nulla nyereségre számíthat–, hogy valaki majd többet fog fizetni érte a jövőben. A 17. században például a Tulipán rövid időre ilyen közkedvelt termékké vált.Ennek a típusú befektetésnek egyre növekvő vásárlói körre van szüksége, amely ráadásul abban bízik, hogy még több ember elcsábul majd. A tulajdonosokat tehát nem az inspirálja, hogy maga az eszköz mit képes termelni – hiszen örökre élettelen marad–, hanem sokkal inkább az, hogy mások majd még jobban vágynak rá a jövőben.E kategória legjelentősebb eszköze az arany, amely jelenleg azoknak a befektetőknek a nagy kedvence, akik minden más típusú befektetéstől félnek, de különösen a papírpénztől (melyek értékvesztésétől, ahogy arról már írtunk, van is félnivaló). Az aranynak két nagyon fontos hátránya van, az egyik, hogy alig jó valamire, a másik pedig az, hogy terméketlen. Az tény, hogy az aranynak van valamennyi ipari és dekorációs haszna, de a kereslet ezekre a célokra korlátozott és nem képes számottevő mennyiségű új kitermelést felvenni. Ha egy uncia aranyad van, akkor az az idők végezetéig egy uncia arany marad.Az arany felvásárlóit a növekvő félelmük motiválja. Az elmúlt évtizedben ez az elmélet megalapozottnak bizonyult. Az emelkedő ár önmagában újabb vásárlási kedvet produkált, mely vonzotta azokat a befektetőket, akik pontosan ez által látták igazoltnak a befektetési elméletüket. Ahogy a tömegek beszállnak egy felkapott ügyletbe, a folyamat önbeteljesítővé válik – egy darabig.Az elmúlt 15 évben mind az Internetes cégrészvények, mind az ingatlanok megmutatták, hogy milyen elképesztő mértékben elszállhatnak az árak, ha egy kezdetben értelmes befektetési teóriát nagy publicitású áremelkedéssel kombinálunk. Ezeknél a buborékoknál egy egész sereg kezdetben szkeptikus befektető később beadja a derekát, látva a piaci „bizonyítékot”, és a kör – egy ideig – eléggé bővül ahhoz, hogy a gyorsvonat tovább roboghasson. A nagyra nőtt buborékok azonban elkerülhetetlenül kipukkadnak. A végén pedig ismét a régi mondás igazolódik: „Amit a bölcs ember tesz az elején, azt teszi a buta a végén.”

    A világ aranykészlete napjainkban 170 000 tonna. Ha az összeset egybeolvasztanánk, akkor egy 20,7 méter élhosszúságú kockát kapnánk. (Képzeljük el, milyen kényelmesen elhelyezhető lenne egy baseball pálya belső részén, vagy egy focipálya közepén.) 1750 dolláros unciánkénti árnál – amikor ezt írom, ennyi az arany ára – a kocka értéke 9.6 billió dollár lenne. Hívjuk ezt a kockát az A kupacnak.

    Készítsünk most egy B kupacot is ugyanekkora értékben. Ennyiért megvehetnénk az USA összes termőterületét (400 millió hektár évi 200 milliárd dollár kibocsájtással), vehetnénk még 16 darab Exxon Mobilt (a világ legnyereségesebb vállalata, egyenként 40 milliárd dollárt jövedelmezne évente). Miután mindezt megvettük, még egybilliónk maradna költőpénzre (bár ekkora harácsolás után ennek már túl sok értelme nem is lenne). El tudunk képzelni olyan befektetőt, akinek ha lenne 9.6 billiója, akkor az A kupacot választaná a B helyett?

    Azon felül, hogy az arany már meglévő készleteit ilyen döbbenetesen túlárazzák, a mai árak mellett további 160 milliárd dollárnyi kitermelés is szükségessé válik. A vásárlóknak – ékszerészeknek, iparvállalatoknak, félős magánszemélyeknek és spekulánsoknak egyaránt – folyamatosan fel kell vásárolniuk ezt a mennyiséget, hogy fenntarthassák az egyensúlyt a jelenlegi árak mellett.

    Száz év alatt a 400 millió hektárnyi termőföldön elképesztő mennyiségű kukorica, búza, gyapot és egyéb termények teremnek meg, és még sokáig ellátnak bennünket sok földi jóval, függetlenül attól, hogy mit ér a pénzünk. Minden bizonnyal az Exxon Mobil is ez idő alatt dollár billiókat termel a tulajdonosai számára osztalékok formájában, és a vagyona is több billió dollárban mérhető (és ne feledjük: 16 Exxonunk van). A 170 000 tonna aranyunk mennyisége mindeközben nem fog változni, és még mindig képtelen lesz bármit is előállítani. Akárhogy becézgetjük, cirógatjuk a kockánkat, nem fog reagálni semmit.

    Az több mint valószínű, hogy azok az emberek, akik félnek, száz év múlva is rohannak majd aranyat venni. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy a jelenleg 9.6 billióra tartott A kupac megközelítőleg sem lesz annyira jövedelmező, mint a B.

  • Az első két kategória akkor a legnépszerűbb, amikor tetőfokára hág a félelem. A terror és a gazdasági összeomlás arra ösztökéli a befektetőket, hogy pénzalapú eszközöket vásároljanak, leginkább államkötvényeket, a fizetőeszközök elértéktelenedése miatti félelmükben pedig még sterilebb eszközök felé hajtják őket, amilyen az arany. 2008 végén hallottuk, hogy a készpénz a király, épp akkor, amikor a pénzt be kellett volna fektetni ahelyett, hogy őrizgetnénk. Hasonlóképp, amikor azt hallottuk, hogy a készpénz halott a 80-as évek elején, amikor pedig a fix kamatozású dollárkötvények emberemlékezet óta a legjobban teljesítettek. Ezekben az időkben az a befektető, aki a tömeg nyomásának engedve hozta meg a döntéseit, nagy árat fizetett a konformizmusáért.Én – ahogy azt már biztosan sejti – a harmadik kategóriát részesítem előnyben: a termelékeny eszközökbe történő befektetést, legyen az vállalat, gazdaság vagy ingatlan. Ideális esetben ezeknek az eszközöknek rendelkezniük kell azzal a képességgel, hogy inflációs időkben is meg tudják őrizni a vásárlóerejüket úgy, hogy közben minimális mértékben igényelnek újabb befektetést. Gazdaságok, ingatlanok és számos vállalat, mint amilyen a Coca-Cola, az IBM és a mi saját See’s Candy-nk megfelel ennek a kettős követelménynek. Bizonyos cégeink – gondoljunk csak a közmű vállalatainkra például – elbuknak ezen a teszten, mivel az infláció jelentős anyagi megterhelést jelent számukra. A magasabb jövedelemért a tulajdonosoknak sokat kell befektetniük. De még így is jövedelmezőbbek, mint a nem termelő vagy a pénzalapú befektetések.Függetlenül attól, hogy száz év múlva a pénzünk alapja arany, kagyló, cápafog, vagy egy darab papír (ahogy ma) lesz, az emberek hajlandóak lesznek elcserélni egy pár percnyi munkajövedelmüket egy Coca-Cola-ra vagy egy See’s mogyorós kekszre. Az USA népessége a jövőben több árut fog mozgatni, több ételt fog fogyasztani, és több lakóhelyre lesz szüksége, mint ma. Az emberek mindig el fogják cserélni azt, amit termelnek arra, amit mások termelnek.Országunk vállalatai továbbra is meg fogják termelni azt, amire az állampolgároknak szüksége van. Átvitt értelemben ezek az üzleti „tehenek” évszázadokig élni fognak, és egyre több „tejet” adnak. Az értéküket nem a kereslet-kínálat középértéke határozza majd meg, hanem az, hogy mekkora tejtermelő kapacitással rendelkeznek. A tejeladásokból származó jövedelem a tehenek tulajdonosai számára biztosít majd jövedelmet kamatos kamatozással növelve, ugyanúgy, ahogy a huszadik században a Dow emelkedett 66-ról 11497-re (közben pedig rengeteg osztalékhoz is jutottak). A Berkshire célja végső soron az, hogy növelje a részesedését az első osztályú vállalatokban. Elsősorban azt szeretnénk, hogy teljes egészében a tulajdonunkban legyenek, de úgy is jelen lehetünk, hogy jelentős hányadú piacképes részvény legyen a tulajdonunkban. Hiszek abban, hogy hosszú távon a befektetéseknek ezen kategóriája utcahosszal győz a másik kettő előtt. Sőt, ami még fontosabb, ez lesz messze a legbiztonságosabb.
150512_INV_BuffettMunger

Berkshire Hathaway Chairman and CEO Warren Buffett, right, speaks alongside Vice Chairman Charlie Munger, Monday, May 4, 2015. The annual Berkshire Hathaway shareholders meeting took place over the weekend in Omaha with over 40,000 in attendance.

Lehet-e gyorsan jól dönteni?

Van egy egyszerű kísérlet: adott négy pakli kártya lefordítva az asztalon. Kettőnek kék a háta, kettőnek piros. Találomra fordítjuk fel a lapokat, melyekkel nyerünk vagy veszítünk különböző összegeket. Egy trükk van, amiről nem tudunk. A piros hátú lapok sokkal veszélyesebbek, mert szélsőségesebbek. Nagyokat lehet nyerni, de még nagyobbat veszíteni velük.  Idő kell viszont ahhoz, hogy erre rájöjjünk és kerülni kezdjük őket. A tapasztalatok szerint átlagosan 50 lap után már sejtjük ezt és már kevesebbet fordítunk fel belőlük, de 80 lap után már tudjuk, hogy jobb, ha csak a kékekhez nyúlunk. Ezek után elég meglepő, hogy akire olyan műszert tettek, ami figyelte az élettani adatokat (egészen pontosan a tenyér izzadását, ami a megemelkedett stressz szintre utal), annál már 10 lap után volt egy kimutatható reakció akkor, mikor piros hátú laphoz nyúlt. A tesztalanyok már ekkor észlelték, hogy valami nem stimmel. Ezután, már “csak” meg kellett bizonyosodniuk róla. Ehhez viszont sokszoros idő kellett. Az észlelésen alapuló döntés megelőzheti a hosszas agyalást? Mennyi időt, energiát takaríthatunk meg, ha megtanulunk hallgatni a megérzéseinkre? Ez nem valami szeszély, inkább tanulással, tapasztalattal elsajátított rutin. Kevesebb információból, töredék idő alatt jó döntéseket hozni. Természetesen ehhez is tudok olvasnivalót ajánlani. Ha valakit érdekel bővebben is a téma, akkor az eredeti mű itt található: “Blink: The Power of Thinking Without Thinking” Malcolm Gladwelltől. Ez a könyv szerencsére magyarul is megjelent: Ösztönösen – A döntésről másképp címmel. A könyv elején megtalálható a fent leírt kísérlet és nagyon sok további izgalmas élethelyzettel foglalkozik. Olyanokkal, amikor a jó és egyben gyors döntéseken sorsok, életek is múlnak.

 

Blink

 

blink hu

7 napos hétvége

Álomnak tűnhet pont most, mikor éppen csak visszatért mindenki a munkába, pedig én csak egy könyv címét idéztem. Magyarul még nem jelent meg, az egyik angol kiadás itt található. Brazil cégvezető a szerző, Ricardo Semler, akit érdemes jobban megismerni. Egy TED előadást megnézve hallottam róla először. Sok egyéb mellett arról ír, hogy hála a fantasztikus modern technikának már teljesen hozzászoktunk, hogy hétvégén és nyaraláskor is bármikor dolgozhassunk. Ki nem nézegette még leveleit például vasárnap délután? Azt viszont nem engedjük meg magunknak, hogy hétfő délután 2-kor moziba menjünk. Érezzük, hogy felborult egy valaha jól működő egyensúly, de nem tudjuk mit kezdjünk vele. Ezzel foglalkozik Ricardo Semler, a legsikeresebbnek tartott brazil üzletember könyve. Nem az a jó irány, hogy megpróbáljuk szétválasztani azt, ami akarva, akaratlanul egybemosódik, hanem inkább alakítsuk úgy az életünket, hogy akár az hét napos hétvégéknek tűnhessen. Azért álmodozni csak szabad…

Ricardo Semler

Érdemes legalább az előadást megnézni és átgondolni mik a lehetőségeink, hogy később ne egymásra licitáljunk abban, hogy milyen nagyszerű ábrándokat kergettünk egész életünkben. A szerző sokat emlegetett története (videóhoz link a képre kattintva) egy munkatársáról szól, aki épp lekéste a buszát, amikor hazaindult a cégtől. Próbálta utolérni hazáig minden megállónál, de végül is nem sikerült. Mikor hazaért elmesélte a feleségének, hogy képzeld lekéstem a buszt, hiába szaladtam szinte végig utána, de legalább spóroltam 1 dollárt. Mire a felesége: „De kár, hogy nem egy taxi után futottál, akkor 20 dollárt is spórolhattál volna”🙂

Mihez értsen egy cégvezető?

Két rövid válasz adható erre: mindenhez és semmihez. Mindkettő mellett és ellen is érvelhetünk sokáig. Amint egy kicsit belebonyolódunk, rájövünk, hogy nem a válasszal van a baj, hanem a kérdéssel. Cégvezető, mint alany nagyon sokféle van, még annál is több helyzetben. A személyisége és a feladatai határozzák meg, milyen tudásra, tapasztalatra van szüksége, ahhoz hogy betölthesse vezető szerepét. Ami mégis általánosítható, az a felelősség. Én onnan közelíteném meg ezt a témát, hogy sok mindent lehet delegálni – akár külsős szolgáltatókra is bízni – egy valamit azonban nem lehet másra hárítani: hogy ki felel a vállalkozás eredményes, szabályos működéséért.
Ha abból indulunk ki, hogy egy cég hosszú távú működésre rendezkedik be, nyilvánvaló, hogy ez csak hozzáértő, elkötelezett vezetés mellett valósítható meg. A helyes kérdés tehát az, hogy az ehhez tartozó felelősség mekkora tudást kíván meg egy vezetőtől. Pontosabban, mekkora minimális tudást, aminek a birtokában már kijelenthető, hogy jó kezekben van a cég.
Nézzük meg milyen funkcionális szervezetei vannak egy vállalatnak. Mindig van olyan terület, amihez az elsőszámú vezető jobban ért a korábbi tapasztalatai miatt, vagy egy olyan kiemelkedő tehetsége révén, ami a legmagasabb posztra juttatta. Tudjuk, sokszor élen járnak a jó üzletszerző képességgel rendelkezők, a gyakorlatias feltalálók, a műszaki zsenik, a kiváló emberismerők, az alapos pénzügyesek, a nagyon jól tárgyaló jogászok, avagy a jó kiállású marketingesek, és így tovább.
Szerintem is ki kell tűnni valamiben, de ugyan ilyen fontos ismerni saját hiányosságainkat, és nem hagyni jelentős fehér foltokat semelyik szakterületen sem. Vicces példa erre a Süti, nem süti című film, melyben a bankrablás álcájaként beindított és óriási bevételt hozó süti gyárból származó vagyont a könyvelők tüntették el Woody Allan és felesége elől. A filmet valahogy persze be kellett fejezni, de azért azt is tudjuk, ha ilyen előfordul, az elsősorban nem a könyvelők hibája.
Hosszú a lista, amiben tájékozottnak kell lenni azon a minimálisan szükséges szinten, ami a felelősséggel együtt jár. A kiindulási pont az üzletszerzés és az erőforrásokkal (kiemelten az emberi és pénzügyi) való gazdálkodás. Az egyik nélkül nincs bevétel, a másik nélkül pedig teljesítés. Mindkét alapvető területhez érteni kell ahhoz, hogy a vállalkozással együtt járó felelősség kezelhetővé váljon. charlie-munger-quote-01
Nagyjaink is megfogalmazzák a szükséges szakértelem modelljeit. Érdemes elolvasni Charlie Mungernek, Warren Buffet üzlettársának gondolatait a Circle of competence témában. Ezek a gondolatok átvisznek a jó befektetések témakörébe, de az már egy másik történet…

Az egyik legnehezebb vezetői feladat: elbocsátani

A vezetők is utálják a népszerűtlen, eleve konfliktust okozó helyzeteket. Ez érthető, de kifejezetten kerülni a konfliktust nem éppen vezetői erény. Jack Welch, a Straight from the gut című könyvében erről a témáról csak annyit tanácsol a GE kulcspozícióiban ülőknek, hogy : „Do not run for office, you are elected!”. Magyarul, a népszerűtlenség is része a munkakörödnek. A GE egyébként nem minden szempontból jó példa szerintem, mert eleve előírja, hogy az éves teljesítményértékelés alapján a leggyengében szereplő munkatársakat, a munkavállalók 10%-át, el kell bocsátani. Legalábbis Jack Welch idejében így volt. Ennél embertelenebb szabály kevés van, amivel 10 év multis pályafutásom alatt találkoztam.

Ettől még a népszerűtlen döntések felvállalását nem lehet megúszni. Nem arra gondolok, amikor ez külső kényszer miatt következik be (felülről vezérelt leépítés, visszaélések kezelése, stb.), hanem arra, amikor kiderül, valaki nem jó és ezen nem is lehet javtani, lépni kell. Mennyire gyakori, hogy a vezető veszi ezt észre utoljára? Sok ilyen van, de ehhez szét kell választani a két legyakoribb okot, ami a búcsúhoz szokott vezetni. Az egyik az elvárt teljesítmény hiánya, a másik a csapatba való integrálódásra való alkalmatlanság. Az utóbbit gyakran későn veszi észre a vezető, addigra az illető már sok kárt tett. A két „búcsú ok” gyakran együtt jár, de az biztos, hogy mind a kettőnek való megfelelés munkaköri kötelesség. Amelyik vezető ezt felismeri és a saját megfigyelései és a visszajelzések alapján konkrétumokkal alá tudja támasztani, máris sokkal könnyebb helyzetben van. Rájön ugyanis, hogy a konfliktus a munkavbusiness womanállaló és a munkakör között van. Ezt a konfliktust kell megszüntetni. Nem feltétlenül és nem egyből elbocsátással, de ha ez nincs benne az eszköztárában, akkor nehéz lesz változást elérni. A munkavállaló és a munkakör közötti konfliktus felismerése, az érintettel való közlése és az esetleges tanulságok másokkal való megosztása a téma érzékenységéhez képest már nem annyira kín, mint ha a személy alkalmatlansáságát próbáljuk önmagában bebizonyítani. Lehet ő sokkal jobb is annál, mint amit abban a helyzetben fel tudott mutatni.

Tapasztalatom szerint attól számítva, hogy egyértelművé válik, hogy valakitől el kell búcsúzni, gyakran 6-12 hónap is eltelik, mire ez meg is történik. Ennek a fő oka a kellemetlen feladat halogatása. Közben ezzel a plusz idővel mindenki csak veszít. Leginkább azok a munkatársak, akik életét ez tovább nehezíti, feltéve, hogy egyetértenek a döntéssel. Lehet-e egy cég jobb, mint a leggyengébb munkatársa? Talán igen, de ez már egy másik történet…

Nem megy az üzlet? Hívd Nagyapát!

Kevés üzleti tanáccsal értek ennyire egyet. Miközben a mindennapi eszközeink látványosan repítenek minket előre az időben, érdekes módon olyan hatásuk is van, ami a múltat idézi. Sokan azt tartják, hogy a közösségi média eszközök használatára a nagyszüleink alkatilag jobban fel vannak készülve, mint az ifjabb nemzedék. Nem technikai, hanem tartalmi szempontból.

Tudjuk mennyire könnyű bármiről véleményt mondani, bárki által közzétett tapasztalatokat megismerni. Ennek az üzletre nézve is lett jócskán hatása. Nincsenek trükkök, átverések, be nem tartott ígéretek következmények nélkül. Ha valaki „ki nyit egy boltot” annak egyszerűen jól kell azt csinálnia. Úgy, ahogy a nagyapáink idejében az még természetes volt. Miért? Mert ők adtak a jó hírükre. Tudták, hogy annál nincs nagyobb érték. Hogyan? Először is nem mesterkélten, a csillagot is lehazudva. Személyesen, hitelesen, türelmesen. Bíztak abban, hogy az elégedett kuncsaft hoz majd másikat is. A lényegükből fakadt, hogy nincs átverés, csak segítőkész hozzáállás, jó szolgáltatás.

Nincs ma könnyű dolga annak, aki keresi a lehetőségeket az üzletének fejlesztéséhez. Folyamatosan oda kell képzelje a nagy nyilvánosságot és tisztában lennie azzal, hogy csak olyat tehet, ami bárki előtt vállalható.

Még sincs más lehetőség. A nyomulásnak vége. Nincs az a pénz, amivel hosszabb időre át lehet jutni a nagy zalarge_NJ-wine-library-owner-vaynerchukjon és utat törni mindíg új kuncsaftok felé. Két dolgot lehet tenni. Jó boltot nyitni és gondoskodni arról, hogy aki ilyet keres az megtalálja. A többi szép lassan majd menni fog. Ez a nagyvilágunk kisvárosi szabályok szerinti működése. Szerencsére.

Erről a témáról szerintem ez az egyik legjobb előadás. Megéri az az egy óra, ha valaki kíváncsi arra miért vitte ilyen sokra Gary Vaynerchuck, aki három évesen került Belorussziából New Jersey-be. A könyvmolyoknak itt egy kis adalék még hozzá.

Szelleminek látszó fizikai munkák

Azt hisszük már az általános iskola, de legkésőbb az érettségi után végleg eldőlt melyik típusú pályán is fogunk dolgozni. A tanulók egy része halad a diploma felé, a többiek pedig valamilyen szakma irányába. Aztán a valóság gyakran egészen más. A jobb szakemberek idővel kiváló mesteremberekké válhatnak, akiknek később megköszönhetjük, ha itthon próbálnak boldogulni. Lenyűgöz, amiket egy asztalos alkot, vagy mikor egy festő szinte újjá teremti a rá bízott teret. Amit a mester tesz, az milyen munka szellemi vagy fizikai? Talán mindegy is, a lényeg, hogy nagyon értékes és gyakran ő maga is jól tudja benne érezni magát.

bored-at-computer

Ezzel szemben hány elvileg szellemi munkát végző dolgozik gondolkodást nem igénylő munkakörökben? Ez gyakran kényszerűség és nincs lehetőség válogatni, de szeretni nehéz. Ha egy munkából hiányzik annak az embernek a személyisége, aki végzi, ha nem kell hozzá semmit hozzátennie, átgondolnia, akkor az fizikai munka, mert csak az izmai dolgoznak, az agya alig. Mindez persze még akkor is igaz, ha asztal mellett ülve püfölünk egy számítógépet. Adatrögzítők, telefonos operátorok, régóta hibátlanul működő rendszerek karbantartói, és még sokáig lehetne sorolni milyen munkák tartoznak ide. Nem szabadna túlképzetten hosszú időt ilyesmivel tölteni, mert nagyon lehangoló. Nem szabadna beleragadni ilyenbe, mert embertelen.

Azért írok erről, mert a szoftveresek eddig is már számos szelleminek látszó fizikai munkakört tudtak színesíteni és nem csupán felszámolni. Ami monoton, az egyben automatizálható. Ha ezt megtesszük, akkor marad idő gondolkodni. A könyvelő nem számlákat fog keresgélni és rögzítgetni, hanem többet képzi magát és segít jól gazdálkodni. Az operátor érdemben figyeli mikor, milyen megkeresések érkeznek, ezzel is segíti mérni egy cég lépéseire adott válaszreakciókat. Az ügyfélszolgálatos ráér megoldani az ügyfél baját és nagyban segítheti, hogy valóság legyen a gyakran csak frázisként használt elégedettség. Ne higgyük, hogy nem lesz munkája azoknak, akik monoton feladatait szoftverekre bízzuk. Az a kor, amibe most megyünk bele, amikor a közvetlen elérési utak bárkit bárkivel összekötnek és az egyéni vélemények nagyon gyorsan elérnek bárhová, nagyon sok új munkakört fog szülni. Tapasztaljuk majd, hogy a cégek egyre több embert foglalkoztatnak ügyfélkapcsolat oldalon, mert elfordulnak attól, aki nem reagál, időben, vagy nem törődik a megkeresésekkel. Közben pedig egyre könnyebben bele lehet fogni bármi újba, mert a gyors elérési utak mindenki számára igénybe vehetők. Csak az a biztos, hogy szellemileg rendkívül igénybe fog venni mindenkit, aki ezeket az új utakat tapossa. Ami a legmeglepőbb, hogy új eszközök vannak, lesznek, de a használatukhoz régi hozzáállást kell elővenni: személyeset, megbízhatót, kitartót. Pont, mint nagyapáink korában, de erről majd legközelebb…