Lehet-e gyorsan jól dönteni?

Van egy egyszerű kísérlet: adott négy pakli kártya lefordítva az asztalon. Kettőnek kék a háta, kettőnek piros. Találomra fordítjuk fel a lapokat, melyekkel nyerünk vagy veszítünk különböző összegeket. Egy trükk van, amiről nem tudunk. A piros hátú lapok sokkal veszélyesebbek, mert szélsőségesebbek. Nagyokat lehet nyerni, de még nagyobbat veszíteni velük.  Idő kell viszont ahhoz, hogy erre rájöjjünk és kerülni kezdjük őket. A tapasztalatok szerint átlagosan 50 lap után már sejtjük ezt és már kevesebbet fordítunk fel belőlük, de 80 lap után már tudjuk, hogy jobb, ha csak a kékekhez nyúlunk. Ezek után elég meglepő, hogy akire olyan műszert tettek, ami figyelte az élettani adatokat (egészen pontosan a tenyér izzadását, ami a megemelkedett stressz szintre utal), annál már 10 lap után volt egy kimutatható reakció akkor, mikor piros hátú laphoz nyúlt. A tesztalanyok már ekkor észlelték, hogy valami nem stimmel. Ezután, már “csak” meg kellett bizonyosodniuk róla. Ehhez viszont sokszoros idő kellett. Az észlelésen alapuló döntés megelőzheti a hosszas agyalást? Mennyi időt, energiát takaríthatunk meg, ha megtanulunk hallgatni a megérzéseinkre? Ez nem valami szeszély, inkább tanulással, tapasztalattal elsajátított rutin. Kevesebb információból, töredék idő alatt jó döntéseket hozni. Természetesen ehhez is tudok olvasnivalót ajánlani. Ha valakit érdekel bővebben is a téma, akkor az eredeti mű itt található: “Blink: The Power of Thinking Without Thinking” Malcolm Gladwelltől. Ez a könyv szerencsére magyarul is megjelent: Ösztönösen – A döntésről másképp címmel. A könyv elején megtalálható a fent leírt kísérlet és nagyon sok további izgalmas élethelyzettel foglalkozik. Olyanokkal, amikor a jó és egyben gyors döntéseken sorsok, életek is múlnak.

 

Blink

 

blink hu

7 napos hétvége

Álomnak tűnhet pont most, mikor éppen csak visszatért mindenki a munkába, pedig én csak egy könyv címét idéztem. Magyarul még nem jelent meg, az egyik angol kiadás itt található. Brazil cégvezető a szerző, Ricardo Semler, akit érdemes jobban megismerni. Egy TED előadást megnézve hallottam róla először. Sok egyéb mellett arról ír, hogy hála a fantasztikus modern technikának már teljesen hozzászoktunk, hogy hétvégén és nyaraláskor is bármikor dolgozhassunk. Ki nem nézegette még leveleit például vasárnap délután? Azt viszont nem engedjük meg magunknak, hogy hétfő délután 2-kor moziba menjünk. Érezzük, hogy felborult egy valaha jól működő egyensúly, de nem tudjuk mit kezdjünk vele. Ezzel foglalkozik Ricardo Semler, a legsikeresebbnek tartott brazil üzletember könyve. Nem az a jó irány, hogy megpróbáljuk szétválasztani azt, ami akarva, akaratlanul egybemosódik, hanem inkább alakítsuk úgy az életünket, hogy akár az hét napos hétvégéknek tűnhessen. Azért álmodozni csak szabad…

Ricardo Semler

Érdemes legalább az előadást megnézni és átgondolni mik a lehetőségeink, hogy később ne egymásra licitáljunk abban, hogy milyen nagyszerű ábrándokat kergettünk egész életünkben. A szerző sokat emlegetett története (videóhoz link a képre kattintva) egy munkatársáról szól, aki épp lekéste a buszát, amikor hazaindult a cégtől. Próbálta utolérni hazáig minden megállónál, de végül is nem sikerült. Mikor hazaért elmesélte a feleségének, hogy képzeld lekéstem a buszt, hiába szaladtam szinte végig utána, de legalább spóroltam 1 dollárt. Mire a felesége: „De kár, hogy nem egy taxi után futottál, akkor 20 dollárt is spórolhattál volna”🙂

Mihez értsen egy cégvezető?

Két rövid válasz adható erre: mindenhez és semmihez. Mindkettő mellett és ellen is érvelhetünk sokáig. Amint egy kicsit belebonyolódunk, rájövünk, hogy nem a válasszal van a baj, hanem a kérdéssel. Cégvezető, mint alany nagyon sokféle van, még annál is több helyzetben. A személyisége és a feladatai határozzák meg, milyen tudásra, tapasztalatra van szüksége, ahhoz hogy betölthesse vezető szerepét. Ami mégis általánosítható, az a felelősség. Én onnan közelíteném meg ezt a témát, hogy sok mindent lehet delegálni – akár külsős szolgáltatókra is bízni – egy valamit azonban nem lehet másra hárítani: hogy ki felel a vállalkozás eredményes, szabályos működéséért.
Ha abból indulunk ki, hogy egy cég hosszú távú működésre rendezkedik be, nyilvánvaló, hogy ez csak hozzáértő, elkötelezett vezetés mellett valósítható meg. A helyes kérdés tehát az, hogy az ehhez tartozó felelősség mekkora tudást kíván meg egy vezetőtől. Pontosabban, mekkora minimális tudást, aminek a birtokában már kijelenthető, hogy jó kezekben van a cég.
Nézzük meg milyen funkcionális szervezetei vannak egy vállalatnak. Mindig van olyan terület, amihez az elsőszámú vezető jobban ért a korábbi tapasztalatai miatt, vagy egy olyan kiemelkedő tehetsége révén, ami a legmagasabb posztra juttatta. Tudjuk, sokszor élen járnak a jó üzletszerző képességgel rendelkezők, a gyakorlatias feltalálók, a műszaki zsenik, a kiváló emberismerők, az alapos pénzügyesek, a nagyon jól tárgyaló jogászok, avagy a jó kiállású marketingesek, és így tovább.
Szerintem is ki kell tűnni valamiben, de ugyan ilyen fontos ismerni saját hiányosságainkat, és nem hagyni jelentős fehér foltokat semelyik szakterületen sem. Vicces példa erre a Süti, nem süti című film, melyben a bankrablás álcájaként beindított és óriási bevételt hozó süti gyárból származó vagyont a könyvelők tüntették el Woody Allan és felesége elől. A filmet valahogy persze be kellett fejezni, de azért azt is tudjuk, ha ilyen előfordul, az elsősorban nem a könyvelők hibája.
Hosszú a lista, amiben tájékozottnak kell lenni azon a minimálisan szükséges szinten, ami a felelősséggel együtt jár. A kiindulási pont az üzletszerzés és az erőforrásokkal (kiemelten az emberi és pénzügyi) való gazdálkodás. Az egyik nélkül nincs bevétel, a másik nélkül pedig teljesítés. Mindkét alapvető területhez érteni kell ahhoz, hogy a vállalkozással együtt járó felelősség kezelhetővé váljon. charlie-munger-quote-01
Nagyjaink is megfogalmazzák a szükséges szakértelem modelljeit. Érdemes elolvasni Charlie Mungernek, Warren Buffet üzlettársának gondolatait a Circle of competence témában. Ezek a gondolatok átvisznek a jó befektetések témakörébe, de az már egy másik történet…

Az egyik legnehezebb vezetői feladat: elbocsátani

A vezetők is utálják a népszerűtlen, eleve konfliktust okozó helyzeteket. Ez érthető, de kifejezetten kerülni a konfliktust nem éppen vezetői erény. Jack Welch, a Straight from the gut című könyvében erről a témáról csak annyit tanácsol a GE kulcspozícióiban ülőknek, hogy : „Do not run for office, you are elected!”. Magyarul, a népszerűtlenség is része a munkakörödnek. A GE egyébként nem minden szempontból jó példa szerintem, mert eleve előírja, hogy az éves teljesítményértékelés alapján a leggyengében szereplő munkatársakat, a munkavállalók 10%-át, el kell bocsátani. Legalábbis Jack Welch idejében így volt. Ennél embertelenebb szabály kevés van, amivel 10 év multis pályafutásom alatt találkoztam.

Ettől még a népszerűtlen döntések felvállalását nem lehet megúszni. Nem arra gondolok, amikor ez külső kényszer miatt következik be (felülről vezérelt leépítés, visszaélések kezelése, stb.), hanem arra, amikor kiderül, valaki nem jó és ezen nem is lehet javtani, lépni kell. Mennyire gyakori, hogy a vezető veszi ezt észre utoljára? Sok ilyen van, de ehhez szét kell választani a két legyakoribb okot, ami a búcsúhoz szokott vezetni. Az egyik az elvárt teljesítmény hiánya, a másik a csapatba való integrálódásra való alkalmatlanság. Az utóbbit gyakran későn veszi észre a vezető, addigra az illető már sok kárt tett. A két „búcsú ok” gyakran együtt jár, de az biztos, hogy mind a kettőnek való megfelelés munkaköri kötelesség. Amelyik vezető ezt felismeri és a saját megfigyelései és a visszajelzések alapján konkrétumokkal alá tudja támasztani, máris sokkal könnyebb helyzetben van. Rájön ugyanis, hogy a konfliktus a munkavbusiness womanállaló és a munkakör között van. Ezt a konfliktust kell megszüntetni. Nem feltétlenül és nem egyből elbocsátással, de ha ez nincs benne az eszköztárában, akkor nehéz lesz változást elérni. A munkavállaló és a munkakör közötti konfliktus felismerése, az érintettel való közlése és az esetleges tanulságok másokkal való megosztása a téma érzékenységéhez képest már nem annyira kín, mint ha a személy alkalmatlansáságát próbáljuk önmagában bebizonyítani. Lehet ő sokkal jobb is annál, mint amit abban a helyzetben fel tudott mutatni.

Tapasztalatom szerint attól számítva, hogy egyértelművé válik, hogy valakitől el kell búcsúzni, gyakran 6-12 hónap is eltelik, mire ez meg is történik. Ennek a fő oka a kellemetlen feladat halogatása. Közben ezzel a plusz idővel mindenki csak veszít. Leginkább azok a munkatársak, akik életét ez tovább nehezíti, feltéve, hogy egyetértenek a döntéssel. Lehet-e egy cég jobb, mint a leggyengébb munkatársa? Talán igen, de ez már egy másik történet…

Nem megy az üzlet? Hívd Nagyapát!

Kevés üzleti tanáccsal értek ennyire egyet. Miközben a mindennapi eszközeink látványosan repítenek minket előre az időben, érdekes módon olyan hatásuk is van, ami a múltat idézi. Sokan azt tartják, hogy a közösségi média eszközök használatára a nagyszüleink alkatilag jobban fel vannak készülve, mint az ifjabb nemzedék. Nem technikai, hanem tartalmi szempontból.

Tudjuk mennyire könnyű bármiről véleményt mondani, bárki által közzétett tapasztalatokat megismerni. Ennek az üzletre nézve is lett jócskán hatása. Nincsenek trükkök, átverések, be nem tartott ígéretek következmények nélkül. Ha valaki „ki nyit egy boltot” annak egyszerűen jól kell azt csinálnia. Úgy, ahogy a nagyapáink idejében az még természetes volt. Miért? Mert ők adtak a jó hírükre. Tudták, hogy annál nincs nagyobb érték. Hogyan? Először is nem mesterkélten, a csillagot is lehazudva. Személyesen, hitelesen, türelmesen. Bíztak abban, hogy az elégedett kuncsaft hoz majd másikat is. A lényegükből fakadt, hogy nincs átverés, csak segítőkész hozzáállás, jó szolgáltatás.

Nincs ma könnyű dolga annak, aki keresi a lehetőségeket az üzletének fejlesztéséhez. Folyamatosan oda kell képzelje a nagy nyilvánosságot és tisztában lennie azzal, hogy csak olyat tehet, ami bárki előtt vállalható.

Még sincs más lehetőség. A nyomulásnak vége. Nincs az a pénz, amivel hosszabb időre át lehet jutni a nagy zalarge_NJ-wine-library-owner-vaynerchukjon és utat törni mindíg új kuncsaftok felé. Két dolgot lehet tenni. Jó boltot nyitni és gondoskodni arról, hogy aki ilyet keres az megtalálja. A többi szép lassan majd menni fog. Ez a nagyvilágunk kisvárosi szabályok szerinti működése. Szerencsére.

Erről a témáról szerintem ez az egyik legjobb előadás. Megéri az az egy óra, ha valaki kíváncsi arra miért vitte ilyen sokra Gary Vaynerchuck, aki három évesen került Belorussziából New Jersey-be. A könyvmolyoknak itt egy kis adalék még hozzá.

Szelleminek látszó fizikai munkák

Azt hisszük már az általános iskola, de legkésőbb az érettségi után végleg eldőlt melyik típusú pályán is fogunk dolgozni. A tanulók egy része halad a diploma felé, a többiek pedig valamilyen szakma irányába. Aztán a valóság gyakran egészen más. A jobb szakemberek idővel kiváló mesteremberekké válhatnak, akiknek később megköszönhetjük, ha itthon próbálnak boldogulni. Lenyűgöz, amiket egy asztalos alkot, vagy mikor egy festő szinte újjá teremti a rá bízott teret. Amit a mester tesz, az milyen munka szellemi vagy fizikai? Talán mindegy is, a lényeg, hogy nagyon értékes és gyakran ő maga is jól tudja benne érezni magát.

bored-at-computer

Ezzel szemben hány elvileg szellemi munkát végző dolgozik gondolkodást nem igénylő munkakörökben? Ez gyakran kényszerűség és nincs lehetőség válogatni, de szeretni nehéz. Ha egy munkából hiányzik annak az embernek a személyisége, aki végzi, ha nem kell hozzá semmit hozzátennie, átgondolnia, akkor az fizikai munka, mert csak az izmai dolgoznak, az agya alig. Mindez persze még akkor is igaz, ha asztal mellett ülve püfölünk egy számítógépet. Adatrögzítők, telefonos operátorok, régóta hibátlanul működő rendszerek karbantartói, és még sokáig lehetne sorolni milyen munkák tartoznak ide. Nem szabadna túlképzetten hosszú időt ilyesmivel tölteni, mert nagyon lehangoló. Nem szabadna beleragadni ilyenbe, mert embertelen.

Azért írok erről, mert a szoftveresek eddig is már számos szelleminek látszó fizikai munkakört tudtak színesíteni és nem csupán felszámolni. Ami monoton, az egyben automatizálható. Ha ezt megtesszük, akkor marad idő gondolkodni. A könyvelő nem számlákat fog keresgélni és rögzítgetni, hanem többet képzi magát és segít jól gazdálkodni. Az operátor érdemben figyeli mikor, milyen megkeresések érkeznek, ezzel is segíti mérni egy cég lépéseire adott válaszreakciókat. Az ügyfélszolgálatos ráér megoldani az ügyfél baját és nagyban segítheti, hogy valóság legyen a gyakran csak frázisként használt elégedettség. Ne higgyük, hogy nem lesz munkája azoknak, akik monoton feladatait szoftverekre bízzuk. Az a kor, amibe most megyünk bele, amikor a közvetlen elérési utak bárkit bárkivel összekötnek és az egyéni vélemények nagyon gyorsan elérnek bárhová, nagyon sok új munkakört fog szülni. Tapasztaljuk majd, hogy a cégek egyre több embert foglalkoztatnak ügyfélkapcsolat oldalon, mert elfordulnak attól, aki nem reagál, időben, vagy nem törődik a megkeresésekkel. Közben pedig egyre könnyebben bele lehet fogni bármi újba, mert a gyors elérési utak mindenki számára igénybe vehetők. Csak az a biztos, hogy szellemileg rendkívül igénybe fog venni mindenkit, aki ezeket az új utakat tapossa. Ami a legmeglepőbb, hogy új eszközök vannak, lesznek, de a használatukhoz régi hozzáállást kell elővenni: személyeset, megbízhatót, kitartót. Pont, mint nagyapáink korában, de erről majd legközelebb…

A kardiológustól a félmaratonig

Azt hittem jó kondiban vagyok. Nem voltam nagy sportoló, de azt hittem a sok kerékpározás, túrázás elég ahhoz, hogy mondjuk pár év kihagyás után fussak egy szigetkört. Ez tavaly április elején volt. Az akkor 11 éves fiam is velem tartott. Hamar gondjaim lettek a levegővel, pontosabban a hiányával. Hatalmas küzdelem volt körbeérni és külön nehezítette, hogy míg én a métereket számoltam vissza, a kisfiam pár galambot is megkergetett, ha már ott voltak… Lerogytam egy padra és próbáltam összeszedni magam. Volt rajtam pulzusmérő, ami 176-os átlagpulzust mért. Az rengeteg, de akkor még nem tudtam mennyire. Az volt az érzésem, hogy a kor, az alakuló túlsúly és talán a stressz kikezdett már annyira, hogy már óvatosan kell bánnom a fizikai terheléssel. Elszomorodtam, de azért tudni akartam mi újság, ezért körbeérdeklődtem mi ilyenkor a teendő és bejelentkeztem egy terheléses EKG-ra. Kiderült mi a baj. Egészséges vagyok, de nincs meg a kellő alap-állóképességem a futáshoz. Az is elhangzott mit kell tennem. Lassan, pontosabban alacsony pulzussal futni rendszeresen. Azt mondták hónapokig tart mire érdemi változás lesz. Értenek hozzá és ez nálam is bebizonyosodott. Innentől megnyílt előttem egy hosszú út, amin azóta is nagyon jó haladni. A pulzus, mint a legfontosabb testi jel lett a barátom a futásban. A kardiológus kimérte a csúcspulzusomat és attól lefelé 10%-os tartományokban vannak az egyéni pulzuszónák. Aki alapoz, annak elég az a tempó és távolság, ami a pulzusát 70% körül tartja a csúcspulzusához képest.  Ez a fajta futás lassú, de jó. Az ember nem kapkodja a levegőt és mikor elkap egy jó ritmust, akkor úgy érzi ki tudna futni a világból. A lassú azt jelenti, hogy akár 7-8 perc is kellhet egy kilométer megtételéhez. Igazi kocogás. Ilyenkor azt sem árt tudni, hogy egy félmaraton szintidejéhez, pontosabban ahhoz, hogy ne vegye fel a futót a záróbusz átlag 6 perc 20 másodperc kell legyen a tempó. Ez akkor ilyen távon számomra tudományos fantasztikum volt. Azért csak futottam hetente egyszer, kétszer és mellette maradt valamennyi bicikli és úszás. A lassú futás alatt hozzá kellett szokni, hogy ez semmiképp sem verseny és egyáltalán ne zavarjon, hogy ha akár a nagyapám vagy a nagyanyám is lehetne, aki épp elrobog mellettem. Fél év és 30-40 futás után ezzel a módszerrel szép lassan nőtt a tempó és a távolság. Már ment két, három szigetkör is, az átlagos tempóm pedig 7 perc alatt maradt kilométerenként. A jó az volt, hogy maga a futás így nem volt túl megerőltető. Fokozatosan szokott hozzá a szervezetem és akár egy óra is elég volt ahhoz, hogy sikerüljön mentálisan is felfrissülni. Kollégám, barátom, egyben Ironman mentorom lassan kezdett javasolni magasabb pulzussal járó edzéseket is. Idén már heti két futás volt. Egy változó intenzitású kb. 10 kilométer és egy hosszabb, 15-17 km fokozatosan emelkedő tempóval.

heart csíkNyár elején neveztem az első félmaraton versenyemre, szeptember 13-ra. Akkor még nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog, csak azt tudtam, hogy kell ez a cél, hogy tovább tudjak fejlődni. Kezdtek szaporodni a 6 perc körüli és az az alatti kilométerek, majd augusztusban próbaképp futottam 4 szigetkört, ami kicsit több is, mint a félmaraton. Az átlag időm 6 perc 33 másodperc volt kilométerenként és az átlagpulzusom 145. 30-cal kevesebb, mint ahonnan elindultam úgy, hogy gyorsabban futottam, mint akkor. Ekkor már tudtam, hogy szeptember 13-a ünnep lesz. Végre ott voltam a sokszor elképzelt tízezres tömegben. Minden percét élveztem. 16 zenekar az út mentén, szurkolók és futótársak végtelen hosszú kígyója. Kicsivel több, mint két óra kellett, hogy beérjek, 6 perc alatt volt az átlag tempó. A terheléses EKG óta másfél év telt el. Nagyon jó másfél év. Folyatni fogom a futást, ki tudja még meddig tudok eljutni. Nem a határaim érdekelnek, hanem hogy maradjon meg a jó kondim. Mikor az Andrássy úton futottam a félmaraton mezőnyével, megszólított egy idősebb futó úr egy nálánál még idősebbet: „Te hány éves vagy?”. „Én 80” válaszolta. „Én csak 72, és innentől Neked szurkolok!”. Ezzel lehagyott minket és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha egy ilyen beszélgetésnek majd egyszer a részese lehetnék.

Na és hogy hogyan kerül ez a téma a vezetői blogba? Egyszerűen azért, mert a vezető munkája sem rövid sprintekből és köztük hosszas pihenőkből áll. A vezetői munka az maga a maraton…